egutóbb Edward Snowden kiszivárogtatásai kapcsán merült fel a kérdés világszerte: mit érdemel az, aki a hivatásánál fogva rábízott titkot elvben és a vonatkozó jogszabály szerint arra illetékteleneknek, így például a sajtónak kiszivárogtatja, tekintettel arra, hogy az inkriminált információk olyan természetűek, hogy azokról a közvéleménynek mindenképpen tudnia kell. Ezúttal a vita az Európai Parlamentben arról szólt, hogyan bírálják el azokat, akik az európai uniós pénzekkel történő csalásokkal kapcsolatban szivárogtatnak ki elvben titkos információt. Morvai Krisztina felszólalásában rámutatott: senki számára nem jelent meglepetést a jelentésnek az a megállapítása, miszerint a csalók, bűnözők - legyenek azok akár hatóságok, hivatalos személyek, akár cégvezetők vagy magánszemélyek - titokban kívánják tartani bűntetteiket. Nem kétséges az sem, hogy közérdek az, hogy ezek a bűncselekmények felszínre kerüljenek, s hogy ez csak úgy történhet meg - a dolog természeténél fogva -, hogy valaki ezeket „papírforma szerint illegálisan” felszínre hozza, nyilvánosságra hozza, azaz például a sajtónak kiszivárogtatja. Morvai kritizálta a jelentésnek azt a kitételét, miszerint az ilyen kiszivárogtatás csak akkor védhető, ha „jóhiszeműen” történik. Kérdés, hogy a „jóhiszeműséget” kinek a szemszögéből kell megítélni? Mivel számtalan esetben a politikai hatalommal összeépült gazdasági hatalom - s adott esetben az ezek befolyása alatt álló igazságszolgáltatás - valamint a média az, aki megítéli, hogy mi is a „jóhiszeműség”; az ő érdekük valószínűleg a kiszivárogtatók megfegyelmezése, megbüntetése, elhallgattatása lesz. Ez azonban éles ellentétben van a társadalmi igazságérzettel és a közérdekkel - mutatott rá Morvai Krisztina. Nagyon érdekes és fontos lenne Magyarországon is követni a „kiszivárogtatók” sorsát, a velük kapcsolatos jogi eljárásokat, s azt, hogy ügyük megítélése ténylegesen összhangban van-e a közérdekkel és a társadalmi igazságérzettel - példaképp említhető a NAV „ügyeit” kiszivárogtató Horváth András esete.