Morvai Krisztina

Ma húsz éve omlott le a Berlini fal. Miközben világszerte lelkesen ünnepelnek, azon gondolkodom, mit rontottunk el. Hogyan lehetséges, hogy a 2006. október 23-án – diktátor elődjei hagyományainak megfelelően – a nép közé lövető kormány tagja, Göncz Kinga az Európai Parlament Szabadságjogi, Rendészeti és Igazságügyi Bizottsága alelnökeként feszít a brüsszeli pulpituson –egyébként Gál Kinga FIDESZ-es bizottsági alelnök oldalán, kedélyes, barátságos közösségben. Hogyan lehetséges, hogy mindkét alelnök asszony, s velük szinte az egész EP udvariatlan kekeckedésnek tekinti részemről, hogy a szemkilövető MSZP-s Göncz e bizarr tisztsége ellen folyamatosan tiltakozom, s a helyzetet Európa szégyenének nevezem. Hogyan lehet ilyen körülmények között falbontást és „rendszerváltást” ünnepelni? Hogyan lehetséges, hogy ugyanekkor börtönben sínylődik a már bevallottan is csalásokon alapuló választás szavazócéduláinak újraszámolását követelő, s a szovjet emlékműről a sarló-kalapácsot eltávolító Budaházy György? Hogyan lehetséges, hogy a sukorói és egyéb gyalázatos korrupciós ügyek feltárására alakult Razzia csoport 15 másik tagja is előzetes letartóztatásban van vezetőjükkel, Budaházy-val együtt? Miféle falbontás és miféle rendszerváltás volt ott, ahol szinte senki nem kérdez rá: milyen bizonyítékok alapján, milyen jogon tartanak fogva hosszú hónapokon át 16 ellenzékit? Miért tűrjük, hogy megismétlődhessen a csengőfrász, az önkényes letartóztatások, koncepciós eljárások sztálinista-rákosista gyakorlata? Tudják-e egyáltalán a magyar emberek, hogy 16 hazafit szinte minden lehetséges emberi jogi norma megsértésével tartanak rács mögött? Tudják-e, hogy ez bárkivel előfordulhat, aki határozottan szembe mer szállni az elnyomással és az országrombolással, hazánk kifosztásával?

Három évvel ezelőtt a ma is regnáló hatalom több száz embert vetett fogságba, kínzott meg a börtönökben, s tett ki koncepciós eljárásoknak. Ezt ma már tényként tudjuk, hiszen bírósági ítéletek és peren kívüli egyezségek sokasága állapította meg jogaink és méltóságunk lábbal tiprását. Hány kormánytagot, hány rendőrségi vezetőt, hány ügyészt és hány bírót vontak felelősségre mindezért? Egyet sem! Éppúgy, ahogy a „rendszerváltás”, a ma ünnepelt „fal-leomlás” után sem kerültek felelősségrevonásra az MSZP elődpártját szolgáló főbűnösök. Megúszták. Ezért szemtelenedtek el, s ezért merték kilőni a magyarok szemét az ötvenedik évfordulón, s ezért merték megismételni ÁVH-s eljárásaikat. Megtapasztalhatták, hogy ismét megúszták. Ezért most folytatják.

„Itt a Terrorista Elhárító Szolgálat. Felemelt kézzel jöjjön ki a házból!” –mondják hangosbemondón az éjszaka sötétjében az ötvenkilós, huszonnégy éves, halálra rémült fiatalasszonynak. Majd a házba benyomuló többtucat álarcos kommandós tíz órán át végez házkutatást hatósági tanú, jegyzőkönyv, vagy bármilyen törvényes garancia nélkül. „Itt kell lennie a robbanóanyag receptjének is” – mondja a sok nyomozó egyike egy másik családi otthonban a „gyanúsított” édesanyja szakácskönyvét órákon át akkurátusan lapozgatva, győzelmi zászlóként lobogtatva a háztartási tölcsért és négy üveget. A harmadik „terrorista-gyanús” személyt akkor veszik őrizetbe, amikor kerekesszékben az iskolabuszhoz szállítja fogyatékos gyermekét, akit azóta sem láthatott, mert a 16 „veszélyes bűnöző” nem tarthat kapcsolatot hozzátartozóival. A fiatal gyógypedagógus feleség halálfélelmében is elneveti magát, amikor a kommandósok diadalittasan vetik rá magukat a kisgyermek pöttyös labdájára – „Ebben lesz a keresett robbanóanyag!” –felkiáltással. (A tragikomédiákat végigélő hozzátartozók ekkor még nem sejtik, hogy a bohózatok életfogytiglani szabadságvesztés előjátékai is lehetnek.) Minden erőfeszítés ellenére sehol nem találnak valós bizonyítékot semmiféle bűncselekményre, ezért „bűnjelként” a gyanúsítottak politikai nézeteit tükröző nemzeti érzelmű folyóiratokat, a Magyar Szigetről hazahozott szóróanyagokat, nemzeti rock zenei CD-ket és hasonlókat foglalnak le. S persze számítógépeket, anélkül, hogy az adatok megváltoztathatatlanságát bármilyen módon biztosítanák, az elfogadott jogi normáknak megfelelően. Még eljátszani sem próbálják, hogy bármi is másként történne, mint az ötvenes években. Úgy tűnik, a rendészeti miniszter úri becsületszava a garancia az európai emberi jogi normák betartása helyett. Mivel valódi bizonyíték sehogy sem jön össze, hát kreál egyet maga a rendészeti miniszter. Az, hogy a robbantásos filmfelvétel koholt volta kiderül, nem zavarja abban, hogy továbbra is hiszterizálja az egész lakosságot, azt üzenve, hogy nem a szemkilövető pártoktól és nem az országot kifosztó kormánytól, hanem a mindezeket leleplező, s velük szemben fellépő Budaházy-éktól kell félniük. (Mindezek nem egy rossz álom epizódjai, hanem húsz évvel a berlini fal leomlása után, egy EU tagállamban, Magyarországon megtörtént gyalázatos tettek sorozatának valós példái, az újjászülető sztálinista diktatúra, a fal-visszaépítés cselekedetei.) Ilyen körülmények között készülünk a hatodik „demokratikus” választásra a berlini fal oly’ felszabadultan ünnepelt leomlása után.

A diktatúra és a demokrácia között nem az a különbség, hogy az egyikben Trabanton járunk, a másikban Suzukin. A diktatúra és a demokrácia között az a különbség, hogy az elsőben az ember kiszolgáltatott, megfélemlített bábként tűri el egy szűk, kivételezett csoport döntéseinek következményeit. A demokráciában nem passzív elszenvedője, hanem alakítója a döntéseknek, a saját maga, a közössége, a hazája sorsának. Más szavakkal: állampolgárként, s nem kiszolgáltatott alattvalóként élhet. Részt vehet a közéletben, részt vehet a politikában és valódi alakítója lehet a nemzete és a világ sorsának. Ezt a jogot, ezt a lehetőséget vették el tőlünk. A nemzeti vagyon kiárusításával, az emberek tömeges elszegényítésével, a magyar vállalkozók és gazdák tudatos tönkretételével, s az ez ellen harcolók folyamatos megfélemlítésével, megbüntetésével. Úgy akarnak minket alattvalóvá tenni, hogy a tényleges, valódi változást, igazságosságot követelő embereket és erőket büntetőeljárásokkal, folyamatos gyalázkodással igyekeznek ellehetetleníteni, megsemmisíteni. Nem mondanak le arról, hogy minket, nemzeti érzelmű, igazságosságot követelő magyarokat „randalírozó kisebbségre” és „csendes többségre”, „szélsőségesekre” és „kulturáltakra” osszanak. Semmilyen eszköztől nem riadnak vissza a Magyar Nemzet megosztása, erőink szétforgácsolása, hatalmuk megtartása érdekében.

Ezért van szükség radikális változásra, ezért nem lehet felszabadultan ünnepelni a falbontást. Ünneplésre akkor lesz okunk, ha megszabadulunk az elődeik nyomán szemünket kilövető, otthonainkat házkutatás címén minden jogszabály félretételével feldúló, koncepciós eljárások indítására alkalmas bizonyítékokat hamisító sötét erőktől. S ha majd nemcsak eltüntettük őket a hatalomból, de felelősségre is vontuk. Le kell győznünk őket úgy, hogy soha többé ne tudjanak visszatérni.

Ma húsz éve bontották le a berlini falat. Ha mi magyarok nem ébredünk sürgősen öntudatra, s nem vesszük vissza a Hazánkat a szabadság elé mindig falakat húzó diktátoroktól, akkor lassacskán feltehetjük a kérdést: „Minek bontották le?”

kép: http://hu.wikipedia.org