Lovas István brüsszeli tudósító tegnap megrázó összeállítást publikált a 2006. őszi budapesti tömeges rendőri brutalitások, szemkilövések, kirívó súlyú emberi jogi jogsértések nemzetközi „visszhangjáról”, következményeiről. Pontosabban mindezek hiányáról.

Tekintettel arra, hogy nemzeti jogvédőként kerültem a Jobbik EP listájának élére és EP programunkban fontos helye van az emberi jogok következetes és határozott védelmének, szeretnék rövid visszatekintést tenni 2006 őszére illetve felhívni a figyelmet a jelenlegi tömeges emberi jogi jogsértésekre, amelyeket a kézivezérelt rendőrség a véleménynyilvánítási szabadság, a gyülekezési jog gyakorlóival szemben követ el ma is. Fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy a jelenlegi ellenzék semmiféle határozott lépést nem tesz a politikai szabadságjogaikat gyakorlókkal szembeni munkahelyi „büntetések” felszámolására, illetve a ma is rendszeres rendőri bántalmazások, jogtiprások felszámolására.

Mi köze a politikához, a közélethez, az Európai Parlamenti vagy az országgyűlési választásokhoz annak a ténynek, hogy az utolsó vacsorán Jézus lehajolt és megmosta a tanítványai lábát?

Számomra ebben a szentírási jelenetben benne van minden, ami a kereszténység lényege és minden, ami a politika, a közélet lényege. Ahhoz, hogy ezt a furcsának tűnő összefüggést elmagyarázhassam, szeretném kérni a Kedves Olvasók együttműködését. Ahogy azt Szent Ignác javasolja szemlélődő lelkigyakorlataiban, éljük bele magunkat a jelenetbe. Képzeljük oda magunkat az utolsó vacsorára, legyünk ott mi magunk személyesen, s éljük át tanítványként, ami történik. Nagyheti lelki ajándékként adjunk magunknak egy órát, amikor csukott szemmel, minden mást kikapcsolva elképzeljük: „én vagyok a tanítványok egyike, az utolsó vacsorán vagyunk…Jézus lehajol, szeliden felnéz rám és megmossa a lábamat…”

Kedves Magyar Testvéreim, Kedves Magunkfajták!

Az ellenfeleink folyamatosan azt akarják éreztetni velünk, hogy ha tisztességes munkábó élünk – pedagógusként, kétkezi munkásként, kiskereskedőként, ápolónőként, gépkocsivezetőként, de akár orvosként vagy önkormányzati ügyintézőként, akkor vesztesek vagyunk, értéktelenek, és reményünk sincs arra, hogy a saját hazánkban, Magyarországon emelt fővel, biztonságban és méltóságban élhessünk.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom történelmi küldetése, hogy nekik, a tisztességes munkából élő, befolyásos haveri körökkel és milliárdokkal nem rendelkező magyar embereknek visszaadja a hitet és a reményt.

Magyarország a magyaroké! A Jobbik Magyarországért Mozgalom történelmi küldetése, hogy helyreállítsa az eltorzított értékrendet, és világossá tegye: az igazság és az erő nem a furfangos privatizátoroknál, nem az aljas libatolvaj bandáknál, nem a multicégek lobbicsoportjainál, nem a milliárdos bankároknál van, hanem az általuk megvetett és semmibe vett, tisztességes munkából tisztességesen élni kívánó emberek millióinál. Azoknál, akiket ők pimasz módon rabszolgáknak néznek, s arra hivatottnak, hogy az őáltaluk okozott súlyos károkat őhelyettük kifizessék, rombolásuk veszteségét átvállalják, s generációkon át ne dolgozzanak másért, csak az általuk felvett kölcsönök visszafizetéséért, s egy kivételezett, szűk elit réteg minél elképesztőbb gazdagságáért.

Kedves Magunkfajták!

A következő hetekben országjárásunk tapasztalatait szeretném összefoglalni s megosztani Önökkel, hogyan látom - emberi jogokkal foglalkozó jogászként, a Jobbik Európai Parlamenti képviselőjelöltjeként – Magyarország helyzetét („diagnózis”) és a lehetséges kiutakat („terápia”).

Fő célom, hogy a lehető leginkább leegyszerűsítsem azt az információ és érveléstömeget, amit nap, mint nap úgy zúdítanak ránk, hogy egyre kevésbé értsük mindazt, ami velünk és körülöttünk történik. Vállalom, hogy bárki „populistának” nevezzen, amiért kimondom, hogy a király meztelen, vagy hogy a lopott pénz visszajár. Sok-sok magunkfajtával való találkozásaim során az volt az egyik fő tapasztalatom, hogy az emberek szeretik, ha a lehető legegyszerűbben, érthető nyelven, lényegre törően kimondja valaki azt, amit ők maguk is gondolnak, de nem tudnak, vagy nem akarnak megfogalmazni „hangosan”.

Három csapás? Legyen egy csapás: csendőrség!

Nemcsak a magamfajta három lánygyerekes anyának, de minden jó érzésű embernek ökölbe szorul a keze, amikor olyan történetet hall, mint ez a mai. Kiskunlacházán egy iskolából hazaigyekvő 12 éves kislányt támadott meg, rabolt ki és zaklatott szexuálisan egy csoport kora-tizenéves cigányfiúcska. Ugyanott, ahol nemrég brutálisan meggyilkolták Nórit, a most bántalmazott kislány barátnőjét. Mi folyik itt, és meddig lehet ezt eltűrni? Magyarország, ha így megyünk tovább minden vonatkozásban egy lecsúszott, elszegényedett harmadik világbeli gyarmat sorsára jut. A bűnözés kérdésében is.

Az afféle országokban szokás ugyanis, hogy a bűnözést az állam nem előzi meg, nem fékezi meg, nem üldözi, a bűncselekmények áldozatait teljesen magára hagyja. (E tevékenységek helyett Sün-sün-sün felkiáltással lerohan és bebörtönöz olyanokat, akik hangosan bírálni merik a diktátort s sokezres rendőri erőkkel vonul minden tüntetés színhelyére, ütlegelve, lövöldözve a helyzetük ellen lázadni merőket.) A régebbi latin-amerikai típusú, illetve harmadik világbeli országokban jellemző, hogy egy szűk, gazdag elitnek módjában áll pénzért megvásárolni a biztonságot, zárt lakóparkokban élve, fegyveres őrséget fogadva, drága biztonsági berendezéseket vásárolva. A többi néhány millió nem számít – ők oldják meg maguk a bűnözéssel kapcsolatos nehézségeiket.